A lomblevéltől morfológiájában és szerkezetében nem vagy alig különböző, a virágzathoz tartozó fellevél elnevezése murváskodó levél. Fő funkciója nem annyira a fotoszintézis – bár a zöld murváskodó levelek fotoszintetizálhatnak -, hanem inkább a virágzat védelme, vagy a megporzás elősegítése. A közeli rokon fajok meghatározásában is gyakran jól használható bélyeg.
Közömséges ínfű murváskodó levelei
A raktározott fehérjék jó része – eltérően a szénhidrát keményítőtől – nem plasztiszban található a sejtekben. Általában oldott, vagy kristályos formában a vakuolumokban halmozódik fel. A fehérjezárványok többsége ER eredetű, de a vakuolumban raktározódik.
Az aleuron általánosan előforduló raktározott fehérje. Egy fehérjezárvány, besűrűsödött, beszáradt fehérjetartalmú vakuólum származék. Raktározó szövetekben ilyenkor a sejt eredeti, nagy méretű vakuóluma sok apró fehérje-vakuólumra esik szét.
Ezekben a fehérje kiválhat félig kristályos-félig amorf szerkezetben gömbszerű apró testeket képezve(globoid), vagy szögletes mini fehérje kristályok formájában(krisztalloid).
Ha a sejtben csak az egyik típus található homogén aleuronról, míg akkor ha mindkét típus együtt fordul elő heterogén aleuronról beszélünk.
Kromoplasztisz – A plasztiszok népes családjának egyik tagja.Fénymikroszkópban is felismerhető sejtorganellumok.Vízben rosszúl oldódó, hosszú szénláncú izoprén vázas karotinoid festéktartalmuk adja a levelek, szirmok és termések piros, sárga szinét. Elsősorban proplasztiszokból, és kloroplasztiszokból keletkeznek. Több típust különböztetünk meg:
A globuláris kromoplasztisz közvetlenül a közös plasztisz ősből a propolasztiszból származik, fénymikroszkópban apró színes gömböcskének látszik. A globuláris kromoplasztiszoknak a belsejében a proplasztisz prolamelláris test(PLB) membránjainak darabjait találjuk, amelyhez kötődnek a különböző lipofil karotin molekulák( pl virágszirmok, vagy a paradicsom húsos bogyótermése).
Előfordul, hogy a kromoplasztiszban a pigmentek kristályos formában válnak ki(karotin kristályok). Ezek a tűkristályok folyamatosan növekedve átszúrják a sejtorganellumot határoló kettős membránt így a raktározó kromoplasztisz elpusztul, a kristály pedig kikerül a sejt citoplazmájába(pl sárgarépa gyökér, paprika termés).
Ősszel a sárguló levelekben a klorofill lebomlását követően a zöld színtestekben-kloroplasztiszokban- a tilakoid membránszerkezet felbomlik és átlakult kromoplasztisz lesz. A plasztisz és a lomblevelek őszi színét színét a továbbiakban a klorofill molekulákat korábban védő karotinok és oxidációs átalakulásukkal keletkezett sötétebb színű xantofillok határozzák meg.
Az aszteroszklereidák extrém módon vastagodott falú sejtek faág szerű elágazásokkal, nyúlványokkal a növény különböző szöveteiben.
A kitárt karokhoz hasonló nyúlványok felületén gyakran találunk apró oxalát kristály kiválásokat. Leggyakrabban rizómákban , termések falaiban,levélszövetben vagy a levegő raktározó alapszövet/ aerenchima / üregeiben találjuk ezeket a többi szövetelemtől feltűnően eltérő magányos sejteket. Kifejlett állapotban a vastag sejtfal miatt általában élő plazmát már nem tartalmazó elhalt sejtek. Szilárdító szerepük nyilvánvaló. Az üregekbe ágazó nyúlványaik növelik a levegő megkötésére alkalmas belső felületet.
Murvalevél –bractea A virágot, virágzatot támasztó fellevél, amely hónaljából a növényi szaporító szerv ered. A lomblevelektől gyakran eltérő színű, alakú, és szöveti szerkezetű módosult levél. A murvalevelek virágzatok esetében gyakran többedmagukkal fordulnak elő. Virágfejlődés kezdetén védik a bimbót, később a virágokat beporzó rovarokat csalogatják. Ez a funkciójuk különösen akkor fontos, amikor a virágok apró, alig feltűnő méretűek. Ritkábban a termés elterjesztését is segítik/ Pl hárs-Tilia/.
Bougainvillea – murvafürt. Hasonló nevű portugál tengerész admirális fedezte fel Brazíliában. A felfedezések után került át Európába, ahol ma a mediterrán vidékeken mindenütt a természetes növénytakaró része, emellett számos változatban kultivált és kedvelt dísznövény. Csavarodott liánszárú bokros kúszó cserje szúrós képletekkel. Fő díszei a tömegesen virító színes fellevelek. A tölcséres virágok általában kettős bogban/hármasával egy csoportban/ állnak a fellevelek körében.
Az Euphorbia pulcherrima közismert néven a mikulásvirág nálunk cserepes dísznövény, hazájában a Mediterrán vidéken termetes bokor. Élénkpiros murvalevelei teszik feltűnővé, díszessé.
Az összetett virágzatok másodrendű elágazásai alatti felleveleket murvácska levélnek/bracteola/ hívjuk. Az ernyősök/Apiaceae / családjában a bractea külön neve:gallérlevél, míg a bracteolát gallérka levélnek nevezzük. Meglétük, vagy hiányuk és alakjuk, méretük, színük stb fontos bélyeg az egyébként gyakran nehezen azonosítható ernyős fajok határozásában.
Vadmurok/ Daucus carota / Összetett ernyő virágzat bordázott tengelyen. A virágzat tövében villás gallérlevelek/ bractea /vannak. Az elsőrendű ernyőágak végén újabb ernyő alakul másodrendű ágakkal, ezek végén vannak a virágok. A másodrendű ernyők tövében a gallérkaleveleket/ bracteola / látjuk..
A rákolló virágok helikoniák /-Heliconoa rostrata -/ méteres hosszúságot is meghaladó, élénkpiros, csüngő virágzatának csónak alakú sárga csúcsú és piros lemezű felleveleiben és a virágzatban rengeteg nektár és víz gyűlik össze. A virágokra jellemző a csónak alakú murvalevél, amely- fajtóll függően- a színskála majd minden színét felöleli.
A murvalevél ritkán szerepet játszik a termések elterjesztésében is. A legismertebb példája ennek a hársak termése.
A gyökérgümők/ nodulusok/ a pillangós virágúak gyökérzetén a gyökérszőrös zónában kifejlődő sejtburjánzással létrejött gömbszerű képződmények, amelyek sejtjeiben nitrogénkötő baktériumok sajátos új formái: bakteroidok/ erősen módosult baktériumok / élnek a gazdanövénnyel szimbiózisban. A nitrogénkötő szimbiózis kialakulása során a pillangós virágú növényeken egy új szerv, a gyökérgümőjön létre.
A gümőkben az átalakult, specializált baktériumok a levegő nitrogén molekuláit ”megkötik”, pontosabban ammóniává redukálják, amely ebben a formában már a növény partner /gazdanövény/ számára is hasznosítható nitrogén forrás. A növény nitrogén anyagcseréje a továbbiakban már nem függ a talaj nitrogén tartalmától, míg cserébe a baktérium a növény fotoszintéziséből különböző szénvegyületekhez –cukrokhoz, szerves savakhoz –juthat. A szimbiózis kialakulása, a gümők kifejlődése bonyolult folyamat. A két partner térben és időben szorosan összehangolt „kommunikációjával” és szabályozott működésével valósul meg.
A szimbiózis során kialakult gümők/nodulusok/ két típusát különböztetjük meg:
1. Elsősorban a trópusi pillangósokra jellemző nyílt növekedésű henger alakú indeterminált gyökérgümők.
2. A hazai fajok zömére jellemző korlátozott növekedésű és életű, gömbszerű determinált gyökérgümők.
Mindkét gümő tipusban a mozgás- és osztódóképességüket elvesztett bakteroidok egy növényi eredetű un peribakteriális membránnal körülvett térben élnek a továbbiakban. Az átmetszetben téglaszínű-sárgás nodulus színét a gümő fehérjéinek 25-30%-át adó leghemoglobin okozza, melynek szintézisét a gazdanövény génjei kódolják és a peribakteriális tér külső határán azt mintegy körülvéve helyezkedik el. A molekula a hemoglobinhoz hasonló oxigén kötő és szállító fehérje. Oxigénaffinitása -a molekula nagyobb hem „zsebe” miatt – tízszer nagyobb mint a hemoglobiné, ezért gyors és erős oxigénkötésre képes. Így érthető, hogy a gümőben az oxigén túlnyomó része kötött állapotban van. Az oxidatív, energiát termelő folyamatokhoz szükséges, de az anaerob közegben aktív, nitrogén kötő nitrogenáz működését gátló oxigén szabályozott mozgatását tehát a leghemoglobin biztosítja, a nitrogenáz védelme pedig az oxigén diffúzióját szabályozó gümő/nodulus/ szerkezet következménye.
A pillangósok gyökérgümőiben a Rhizobium-bakteroidok által ammóniává redukált nitrogén mennyisége igen jelentős, termesztett fajok esetén évente és hektáronként elérheti az 50-250 kg megkötött légköri nitrogént. A fixált nitrogén legnagyobb része a pillangós gazdanövény testébe épül, mintegy tizede pedig a talajba kerül.
Az együttműködés nemcsak a résztvevő partnerek számára előnyös, hanem alapvető jelentőségű a bioszféra nitrogén körforgalmában is. Becslések szerint a Rhizobiumok által a pillangósok gyökérgumóiban fixált légköri nitrogén mennyisége évente mintegy 35 millió tonna!
A magokat kívülről határoló maghéj természetes védő szerepe nyilvánvaló. Ennek a funkciónak a mag szövettani szerveződésében gyakran látható vastag falú ellenálló külső sejtréteg jól megfelel. Kivételekkel természetesen itt is találkozhatunk.
Lenmag - nyálka epidermisz
Néhány fajnál/ pl lenfélék, útifű fajok, néhány keresztesvirágú növény / a magokat határoló külső maghéj/testa/ sejtjei nagyra nőtt, vékonyfalú, feltűnő hordó alakú képződmények, melyek belsejében egymásra épülő nyálkaanyag rétegeket találunk. Ezekhez hidratációval nagy mennyiségű víz kötődhet. Az un nyálka epidermiszben a bejutott víz duzzasztó hatására a sejtek szétrepednek, dezorganizálódnak. Mivel a nyálkaanyag nem jut be a sejtekbe a szerepe a csírázás kezdeti szakaszában a fokozott vízfelvétel és duzzadás/imbibició/ biztosítása. Arról vajmi keveset tudunk, hogy természetes körülmények között a mag körüli nyálkaanyagok a közeg mikroorganizmusaira miként hatnak. Ez a csírázásbiológia és az allelopatia érdekes alig ismert tudományterülete.
Érdekes, hogy ez a rostanyagokban is gazdag maghéj nyálka az emberi szervezetben sem szívódik fel, ellenben sikamlóssá teszi az emésztőrendszer belső felületét és fokozza a perisztaltikát. A nyálkaepidermisz tartalmú laxatívumok gyorsan ható mégis kíméletes szerek. Egyre népszerübbek a mozgáshiány következményeivel küzdő ember táplálkozásában, mint étrendkiegészítők.
Nyálka epidermiszt tartalmazó mustármagok
A VIII. Magyar Gyógyszerkönyvben a homoki és a nyálkás útífű/Plantago arenaria syn indica/ magja, és a bolhafű/Plantago afra syn psyllium/ magja hivatalos mint közismert laxatívum. A gyógyszerkönyvben mint ”Psyllii semen” vagy másnéven mint bolhamag szerepel.
Az európai és hazai természetgyógyászatban újabban gyakran találkozunk az egyiptomi útifű/ Plantago ovata/ magjából előállitott hasonló hatású készítményekkel. A Nyugat-Ázsiában és Indiában őshonos egynyári növény rövid gyöktörzséből csak a tőlevélrózsa és a virágokat tartó tőkocsány ered. Lándzsa alakú levelei molyhosak. Fehér virágai kerekded füzérvirágzatot alkotnak. Szürkésrózsaszín magja ovális alakú, 2-3 mm hosszú és a maghéjnak oldalt világos szárnyas kinövései vannak, melyek a nyálkaepidermisz zömét tartalmazzák. A drog pora fehéres ez is oka lehet fokozódó népszerűségének.
Az egyenletes sejtfalvastagodás érdekes esete, amikor csupán az egyik – általában a kifelé néző – oldalon marad meg a primer sejtfal míg a többi egyenletesen vastagszik. Mindig egyetlen egymással szorosan összetapadó sejtréteg. A kocka, vagy alacsony hasáb alakú sejtek a radiális oldalsó és az alsó alapi falban az erős lignin és para anyagok berakódása miatt mutatnak a mikroszkópban feltűnő U- alakú rajzolatot. A berakódott lignin szilárdít, a para anyagok pedig erősen gátolják az anyagáramlást a sejteken keresztül. A jellegzetes vastagodás típust a növények különböző szerveiben megtalálhatjuk.
Az egyszikűek gyökereiben a kéreg/cortex/ belső határát alkotó tercier endodermisz talán a legjobban ismert példa. A sejtekből épült öv egy hengerpalástként fogja közre az egyszerű szállító nyalábokat tartalmazó központi hengert/stele/. A metszeten látszó markáns gyűrűt helyenként vékony falu un áteresztősejtek szakítják meg, melyek mindig az egyszerű fanyalábok irányában állnak. 
A gyökérben befelé/radiálisan/ mozgó víztranszport ezekre a helyekre összpontosul emiatt a vízmozgás itt felgyorsul. A bejutott vízmennyiség ugyan megnövelné a belső rész térfogatát, de az endodermisz merev abroncsa ezt nem engedi és a parásodott sejtfalak a víz visszaáramlását is megakadályozzák. A víz tehát a legkisebb ellenállás irányába a fanyalábok szállító sejtjeibe, csöveibe zúdul. Az endodermisz komolyan „rásegít” a gyökéren keresztül befelé irányuló víz-, és iontranszportra/ Crafts-Broyer elmélet/.
Sok páfránynál a levelek fonákán csoportosan fejlődő nyeles spóratartók/sporangiumok/ egysejt rétegű határfala félkörívben U alakban vastagodott falú sejtekből áll.
Ez a rész a taraj, annulus, amely a sporangium külső oldalán vékony sejtrétegbe megy át/stomium sejtek/. Érés folyamán a sporangium fal sejtjei vizet veszítenek, kiszáradnak. Az annulus zsugorodik, összehúzódik és felrepeszti a folytatásában levő vékonyfalú réteget a spórákat katapult szerűen messze szórva.
Mikroszkópban feltűnően látványosak az érett paprika mag külső maghéjának/testa/ un „bélfodor sejtjei”. A mag keresztmetszeti képén az elkeskenyedő széleken látjuk ezeket a sejteket, amelyek a középső rész felé egyre kisebbek lesznek A maghéj sejtjei tehát kiszáradáskor a mag derekán szakadnak fel. Itt bújik elő a magból a csíra gyökere és hajtáskezdeménye.
A tipikus növényi táplálkozás fontos jellemzője az önálló víz-, és ionfelvétel/ transzport/ képessége. Ez általában a gyökérzet felszívó zónájában, a gyökérszőrök közreműködésével történik. A győkérszőrök a gyökér bőrszövet/ rizodermisz / módosult nyúlványos sejtjei, melyek határmembránjain a külső környezetből a víz a koncentráció gradiensnek megfelelően tehát passzív transzport útján un vízvezető csatornákon /aquaporin/ áramlik be a sejtekbe. Ezen kívül a külső környezet számos egyéb anyaga/ szervetlen ionok, kisebb-nagyobb molekulák stb/ is bejut a sejtekbe természetesen különböző kontrollált transzport folyamatok révén, igen gyakran különböző szállító rendszerek/carrierek/ közreműködésével. Az élő sejt egy nyílt rendszer: létének alapfeltétele a környezettel fennálló szoros, dinamikus kölcsönhatás, de a sejt nem passzív játékszere környezetének. A határfelület nem csak elválaszt, hanem egyúttal ellenőrzött kapcsolatot is biztosít.
A félparazita növények – döntően csökevényes gyökérrendszerük, és a gyökérszőr zóna hiánya miatt – az élethez nélkülözhetetlen vízhez és sókhoz önállóan képtelenek hozzájutni. Egy sajátos gazdanövény kapcsolat segítségével azonban a szervetlen alapanyagokkal ellátásukra lehetőségük van. Ezek a növények ugyanakkor a zöld leveleikben működő kloroplasztiszaikkal önállóan állítják elő saját szerves anyagaikat, tehát autorófok. A legtöbb félparazita növényfajt a Santalales/szantálfák/ rendjében találjuk.
Santalaceae hazai képviselői a zsellérkék/Thesium-ok/
A víz és a vízben oldott sók felvételét a félparaziták nagy mértékben módosult un szívógyökereik/ haustoriumok /segítségével biztosítják. A fák lombkoronájában élő epifiton félparazita fagyöngy/Viscum és a sárga termésű rendszerint tölgyfán élő lombhullató fakín/ Loranthus / először egy főgyökér tengellyel ékelődik a gazdanövény testébe, melynek vastagodásával is lépést tart.
Ebből fejlődnek a lazább szerkezetű kéregrész határán a megtámadott ágak felületével párhuzamosan a gyökércsúccsal és csökevényes gyökérsüveggel rendelkező gyökérágak, amelyek a kéregrészt gazdagon behálózzák. A kéreggyökerek farész irányába eső oldaláról a felső szijács régióba sugárirányban jégcsap szerűen ágaznak be a felszívó gyökerek központi szövettájukban/stele/ egyetlen jól fejlett egyszerű fanyalábbal. Ezek a fatest gyarapodásával, az ág vastagodásával – noha a csúcsi részük elfásodik és a hosszirányú megnyúlás megszűnik – a kambiumhoz közeli alapi részükön talpszerűen szélesednek tovább. A víz-, és ionfelvétel súlypontja így idővel a csúcs felől az alapi régió irányába tolódik.
A gyökér félparazita zsellérkék/ Thesium/ a trópusi szantálfák közeli rokonai. Európában mintegy 20 fajuk él, hazánkban négy faj honos. Legismertebb a többnyire száraz gyepekben élő, évelő lenlevelű zsellérke: 15-30 cm. magas, felálló szárú, kúszó tarackos növény. Május-június folyamán nyíló fehér virágai a levélhónaljakban fejlődnek. Gyökérrendszere a talajban gazdagon elágazó, a gyökérszőrös zóna azonban hiányzik. A gyökerekből vékonyabb, világosabb színű hialinréteggel fedett szívógyökér ágak/ haustoriumok /erednek, amelyek tölcsérszerűen szélesedő felülete tapad a gazdanövény gyökereire. A haranghoz hasonló tapadófelület barázdált és a közepén egy egyszerű fanyaláb lép be a gazdanövény gyökérbe, ez biztosítja a farész oldatainak az átjutását.
A haustorium a félparazitáknál egy fizikai és fiziológiai híd a két faj között. A víz-, és iontranszport eme különös módja energetikai szempontból vitathatatlanul előnyös a félparazita partner számára. Nagyon keveset tudunk azonban arról, hogy ez a kapcsolat mennyire fajspecifikus, vagy a transzport, milyen mértékben ellenőrzött és szabályozott a két partner részéről. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy kijelenthessük: izgalmas és meglepő tudományos eredmények várhatók még ezen a területen.
Ámpolnanövénykúszó és csüngő növények gyűjtőneve. Edényeiket falra, vagy a menyezetre erősítik. Fő díszítőértéküket habitusuk (megjelenésük), valamint csüngő, lombzuhatag jellegű hajtásaik adják. Virágaik általában aprók, jelentéktelenek, díszítő értékük csekély . A legtöbb kedvelt és közismert ámpolnanövény trópusi epifiton faj. Természetes élőhelyeiken rendszerint a lombkoronaszintben, vagy sziklahasadékokban élnek, ezért tápanyag és csapadékigényük mérsékelt.
Az ámpolnanövényeket két csoportba oszthatjuk:
–valódi ámpolna fajok: folyamatosan növekednek, elsősorban leveles hajtásaikkal díszítenek. Más esetben az ámpolna jelleget hosszan ívelt leveleik vagy csüngő indáik, és a bőségesen képződő sarjak adják/ pl. Chlorophytum – zöldikefajok/.
Tradescantia egy kedvelt ámpolnanövény
–álámpolna fajok: növekedésük nem folyamatos, gyakran virágban, vagy virágzatban zárul hajtástengelyük./ pl. Schlumbergera truncata – karácsonyi kaktusz/.
Az ámpolnanövények lakószobák, konyhák, irodák, balkonok ideális növényei. Fő díszítőértéküket habitusuk (megjelenésük), valamint csüngő jellegű hajtásaik adják. Valamennyi kúszó- vagy csüngő hajtású évelő vagy egynyári növény alkalmas ámpolnába (függőkosárba) ültetésre.
