Raktározásra módosult gyökérzet. Az oldalgyökerek vastagodnak meg általában hosszúkás henger alakban. A vegetációs periódus végére megtelnek keményítővel és más raktározott tápanyagokkal.Ebben az állapotban telelnek át. Tartalék tápanyag készleteiket használják fel a következő tavasszal.
A kiválasztó alapszövetek egyik típusa. Lényegében egyes sejtek és sejtcsoportok falának feloldódásával/lízis/ keletkező belső üregek, melyekben általában illóolajok raktározása történik. A kiválasztás a szövetekben történik, tehát endogén, ugyanakkor lokális szabályozott sejtpusztulás miatt extracelluláris.
A sejtfalak feloldódásával természetesen a korábbi sejtek tartalmi anyagai is keverednek . Az oldódás mértékétől függően láthatunk kisebb, néha nagyobb sejtmaradványokat is a lizigén üregekben.
A, Rutaceae családban gyakoriak ezek a kiválasztó rendszerek. A képen a kerti ruta éretlen, még fejlődő terméseit látjuk. A termések felszíni egyenetlenségeit, a látható hegeket a lizigén illóolajtartók okozzák.
Az orbáncfű félék leveleiben szabályos kör alakú illóolajtartókat találunk. Fény felé fordítva a leveleket ezek az illóolajjal telt gömbök pettyek formájában látszanak.
Az érdeslevelűek/Boraginaceae/ családjában ritkán találkozunk magányos virágokkal. Virágaik szinte kivétel nélkül bogas virágzatba szerveződnek, melyek jellemzője, hogy a virágzat vezértengelye rendszerint virágban zárul, növekedése leáll és az alatta később fejlődő fiatalabb virágok túlnövik a régebbieket. A bogas virágzat emiatt terebélyesebb mint a fürtös virágzat, különösen akkor, ha összetett.
A boragoid virágzat alapja a murvaleveles forgó, amelyben az újabb virágok váltakozva két síkban jelennek meg. A nagyszámú virág egy áltengelyt hoz létre, amely egy darabig egyenesen növekedik, egy idő múlva azonban pásztorbot szerűen görbül kunkort képez /1.kép/.
Gyakran találkozunk ebben a növénycsaládban olyan virágzatokkal, melyekben a főtengely végén álló virág alatt két forgó virágzat fejlődik szinkron módon, egyszerre. Ez az összetett bogas virágzat a forgós kettős bog a családra jellemző kuriózum.
A találó nevet a magyar botanika egyik nagy úttörője Diószegi Sámuel alkotta. Legszebb példáját a pacsirtafűvek családjának/ Polygalaceae/ virágain tanulmányozhatjuk.
A Polygala fajok élénk színű jellegzetes szép fürtös virágaival sziklagyepekben gyakran találkozhatunk. A kék különböző árnyalataiban játszó virágtakarójuk felépítésében a színes csészelevelek is jelentős szerepet játszanak. Öt csészelevelük közül a belső kör két nagyobb színes csészéje – mint két pompás szárnyszerű szirom – oldalról körbefogja a virágot. A csészeszárnyak tehát oldalról takarják a virágot és később elszáradva az érett, lapos toktermést is.
A három valódi sziromlevél közül az alsó csónakszerű és a vége gazdagon rojtozott. A kétkörös porzótájban két porzó csökevényes, a többi nyolc felül nyitott csővé nőtt össze.
A specializált pacsirtafű virág formailag sokban hasonlít a pillangós virágokhoz, korábbi rendszerekben ezért gyakran sorolták őket azonos rokonsági körbe. Az újabb kémiai, összehasonlító biokémiai adatok ezt a felfogást nem támogatják.
Rövid tenyészidejű növényfajok, egy vegetációs időszakban több nemzedékük is kifejlődhet. Általában néhány hét alatt befejezik fejlődési ciklusukat, egyedfejlődésük rövid ideig tart. Egy nyáron két esetleg három nemzedékük is kifejlődhet.
Első csírázásuk tavasz elején történik, majd rövid idő alatt létrehozzák virágaikat. Gyakran önbeporzók és gyorsan termést hoznak, magot érlelnek majd elpusztulnak. Magjaikból, – ha a feltételek adottak – azonnal új egyedek csíráznak, így egyetlen nyáron a tiszavirág életű efemer növény több nemzedéke is kifejlődhet. Tavaszi, nyári és őszi alakok is megjelenhetnek gyakran ezeknél a néhány hetes tenyészidejű növényeknél. Azért a teljes vegetációs időben gyakran találkozhatunk a pásztortáska, a közönséges tyúkhúr, a lúdfű vagy az olocsán egyedeivel.
A rövid tenyészidő szélsőséges klímában pl sivatagokban élő fajoknál a fennmaradás fontos esélyét jelenti. Bizonyos esetekben a humán gyakorlatban is előnyös. A reformtáplálkozásban, biokozmetikában egyre népszerűbb gyógynövény a tyúkhúr , vagy a növénygenetikai kutatásokban modellnövényként használt lúdfű gyors életciklusának is köszönheti népszerűségét.
Többes számban: epifita
Többnyire fákon élő, de azokon nem élősködő növények. Általában a fák ágrendszerének szövedékében, a fák ágvilláiban rekedt törmelékben, korhadékban vagy a kéreg repedéseiben telepednek meg. A kapaszkodó felületet biztosító fától sem vizet sem tápanyagot nem vonnak el.
Tápanyagaikat a támasztófelületet adó növényen kialakult „humuszágy” biztosítja. A páratelt trópusi levegő víztartalmát speciális léggyökereikkel veszik fel.
Mohák, zuzmók, és a páfrányok míg virágos növények közül a broméliák és orchideák csoportjában találjuk a legtöbb epifiton fajt. Előfordul közöttük még néhány kontyvirág féle és kaktuszfaj is./pl a karácsonyi kaktusz/.
Az esőerdő biomban önálló szintet alkotnak a fán lakó szervezetek.A sajátos epifiton életforma a biológiai alkalmazkodás hatékony módja. Az esőerdők fényszegény talajszintjén ezek a szervezetek csupán csak tengődnének a fényhiány miatt. A lombkora szintben a relativ csekély tápanyagellátáshoz pedig nagyon jól alkalmazkodnak.
Az epifiton szervetek csoportja több részre bontható annak alapján, hogy a fán történő megtelepedés kizárólagos, vagy véletlen szerű, vagy az együttélés milyen mélységű. Újabb felfogás epifitonnak tekint minden talajon kívüli növény előfordulást. Utóbbi felfogás szerint pl egy zuzmótelep a sziklán szintén epifiton.
Oxalátot tartalmazó buzogányfej formájú kihegyezett piramis alku kristályokból álló kristálycsoport. Néhány növénycsaládban/Solanaceae, Cactaceae,Polygonaceae, Gingkoaceae, Tiliaceae/ gyakori, más családokban hiányzik. Gyakran kristálytartó sejtekben válik ki és raktározódik.
Az egyszerű szerkezetű oxalát a levelekben a fotoszintézisben korán keletkező glikolsav oxidációjával keletkezik. A glikolsav először enzimatikusan glioxálsavvá alakul. Ebből a molekulából a sejtekben gyorsan keletkezhetnek fontos fehérje építő aminosavak: elsősorban glicin, és szerin.
Az oxalát kristályokat tartalmazó csoportokban a glioxálsav tovább oxidálódik mérgező oxálsavvá. A toxikus hatású vegyületnek a sejtanyagcseréből történő kivonása úgy valósul meg, hogy a az oxalát a kalciummal vízben rosszul oldódó sót képez és kikristályosodik
A levelek elrendeződése, a levélállás/fillotaxis/ rokonsági körökre jellemző fontos rendszertani bélyeg. Ennek egyik típusa az örvös , ciklikus levélállás, amikor egy szárcsomón/nodus/ három, vagy több levél ered.
Zárvatermőknél az örvös levélállás szép példáját látjuk a vlzilófark növényen/Hippuris vulgaris/:
Ránézésre örvös levélállást mutató másik zárvatermő csoport a galajfélék néhány nemzetsége/ Asperula, Galium, Rubia/. Az ide tartozó fajoknál a levélállást gyakran nevezik örvösnek. Több határozókönyv is ennek megjelölésével diagnosztizál. Azonban ezeknél a fajoknál a pálhák és a lombleveleik kifejlett állapotban megtévesztően hasonlítanak egymásra, külsőleg azonosak, eredetüket tekintve azonban különböznek.
A virág fő tengelyéhez tartozó, azt gyűrűszerűen övező florális nektárium. Általában a termő tetején található gyűrű vagy tányér szerű kiválasztó képlet és többnyire a bibeszál alapi részét fogja körbe. Fontos funkciója a nektárképzés, a megporzást végző rovarok csalogatása. Az illatanyagokat és szénhidrátokat kiválasztó régió fényesen csillogó felülete első ránézésre azonnal szembe ötlik.
Az ernyősvirágzatúak családjában/Apiaceae/ gyakori a bibe tövének korongszerű, domború kiszélesedésével a termő tetején megjelenő diszkusz florális nektárium. Általában ezt az ernyősvirágúak virágjára jellemző speciális kiválasztó képletet bibevánkos-nak, vagy bibepárnának nevezik. .Az elnevezés utal arra, hogy a bibeszál a bibevánkos közepén látszólag ebből a nektáriumból bukkan elő.
A megporzás után a nektárium funkcióját bevégezve visszafejlődik a bibeszállal és a bibével együtt. A száraz terméseken visszamaradó része apró csonk, vagy egy kis dudor. 
Az ernyősvirágúakkal közeli rokon örökzöld borostyánoknál/Araliaceae/ azonban, az álbogyó termések felső harmadában jól látszik a korábbi diszkuszból alakult sötétebb rész a középen kiálló bibecsonkkal. Ebben az esetben a diszkusz a későbbi termés integráns része.
Említést érdemel, hogy a virágtengelyt körülvevő csillogó felszínű nektárium zóna a diszkusz más növénycsaládok virágjaiban is tanulmányozható.
Bőrszövetben fejlődő módosult epidermális sejt. Általában csoportosan többed magával jelenik meg a felszínen ezüstös, molyhos bevonatot képezve. Kifejlett állapotban elhalt, plazmát nem tartalmazó levegővel telt sejtek. Egy tőből eredő csillagszerű nyúlványokkal szétágazó fedőszőrök. Védenek a túlzottan erős fény hatásaitól és fontos hőszigetelők.
