Mangrovékkal a trópusok part menti régiójában világszerte találkozhatunk.Sekély, iszapos trópusi tengerpartok ár-apály zónájában előforduló fajszegény mocsári erdők, vagy cserjések. Olyan területen élnek, ahol a magas sótartalom, az erős szél és árapály tevékenység, a magas hőmérséklet és a sokszor iszapos, oxigénszegény talaj meglehetősen extrém körülményeket hoz létre. Fajaik a vízborítás mértéke és a sótartalom függvényében a partvonallal párhuzamos zónákat képeznek.
A tágabb értelemben vett mangrove mocsárerdőket alig több mint tíz növénycsalád mintegy húsz nemzetsége alkotja.Ez is mutatja, milyen hihetetlenül nehéz feladat elé állítja a szárazföldi növényvilágot az együttélés a sós vízzel. 
A mangrovenövények zömmel fásszárú, sótűrő növényfajok, amelyek számos morfológiai és fiziológiai adaptációt fejlesztettek ki az árapályzóna sajátos életfeltételeinek elviseléséhez. Mintegy 40 -60 fajról van szó, ezek némelyikét szintén szokás mangrovénak nevezni. A három kulcsfaj a Rhizophora mangle, brazil elnevezés szerint a vörös mangrove, az Avicennia germinalis, a sárga mangrove, és a Laguncularia racemosa, vagyis a fehér mangrove.
A vörös mangrove 30 méteresre is megnövő dús lombú, hatalmas fa, amely szerteágazó léggyökereket ereszt az iszapos tengervízbe, nemcsak a törzséből, hanem az alsó vastag ágakból is. Egy-egy ilyen öreg fa valóságos lábakon álló erdőnek látszik, A sárga mangrove a kéreg, illetve a háncsszövet alatt sárga, innen a neve. Ez a fa kisebb, alacsonyabb, léggyökereinek egy része a törzsből ered, más része viszont az iszapból függőlegesen felfelé nő. A fehér mangrove a legalacsonyabb gyakran bokortermetű. Nevét apró fehér virágairól kapta. Ez a fa számtalan vékony, arasznyi léggyökeret növeszt felfelé az iszapból.
Örökzöld növények nagy levélfelülettel fényes, babérszerû kemény levelekkel, melyeken a felvett só jelentős mennyiségét kiválasztják. Lombozatuk nagy levélfelületével állandóan párologtatnak, ily módon a szállító szövetrendszerükben folyamatos a víztranszport a levelek és a gyökérrendszer között. A növényi szervezetbe került sót többféle módon sikerült a mangrovefajoknak közömbösíteni: a sejten belül csökkentik a koncentrációt azáltal, hogy a gyökérsejtek vakuolumaiba kiválasztják és visszatartják a sót, így a gyökérsejtek magas ozmotikus potenciálja segít a víz felvételben és nem zavarja a gyökérsejtek anyagcseréjét. A magas ozmotikus érték a gyökerek felől a szállítópályákba préseli folyamatosan a hígult tengervíz oldatot és „besegít” a felfelé, a levelekbe irányuló víz mozgatásába. A levelekbe feljutott maradék só kiválasztását a levélfelületre pedig speciális sómirigyek végzik.
Mangrove cserje – Everglades
A tengerparti anaerob mocsárban a hullámzáshoz, az árapály vízszint ingadozásokhoz sajátos hatalmas vízszintesen oldalra növekedő szétfutó erős támasztógyökereikkel alkalmazkodnak. Az oxigénben szegény, anaerob vízből a gyökérzet oxigénigényét nem tudják biztosítani. A hatalmas gyökérzet a légkörből jut oxigénhez negatív geotrópos, azaz felfelé növekedő különleges légzőgyökerek – pneumatoforák – közvetítésével.
Az itt élő növények egy része azzal, hogy gazdag gyökérrendszert fejleszt növekedése során, saját élőhelyének alapjait teremti meg. A hullámzás által szállított üledéket megkötve ugyanis a fák maguk is hozzájárulnak a talajképződéshez, és megakadályozzák azt, hogy az apálykor visszahúzódó tengervíz az épülő partot elmossa.
Pandanus – csavarpálma
Szaporodásuk egyik érdekes jellemzője az „elevenszülés” – viviparia. Terméscsoportjaikban a magok már az anyanövényen kicsíráznak és itt 30-50cm hosszú nyúlványokat növesztenek. Csak ezután hullanak le az anyanövényről és gyorsan rögzülnek a laza sós latyakban. Így az állandó hullámverés sem tudja elsodorni a magoncokat.
Ez a körülményekhez képest szegényes vegetáció viszont a trópusi világ egyik leggazdagabb állatvilágát látja el élelemmel, ahol az egyes fajok kis területen hihetetlenül nagy egyedszámban fordulnak elő.
A mangrove mocsárerdő életközösségének egyetlen élelemforrása az erdőalkotó fafajok lombja. Növényevők, főleg rovarok fogyasztják őket, de a táplálék nagyobb része akkor hasznosul, amikor a levelek az iszapos vízbe hullanak. A vízbe került lombozat hamar az iszapba süllyed, ahol az anaerob viszonyok eredményeként feldúsul a szerves anyag, ami jelentős tápanyagforrást biztosít a lebontó szervezeteknek. A mangrove levegőtlen sós vize az egyik leggazdagabb trópusi fauna élőhelye, bár ez korántsem annyira látványos, mint például a korallzátonyoké. A résztvevők nagyobbik része ugyanis zooplankton, féreg, puhatestû, rák és hal. Ezek viszont hihetetlen mennyiségben élnek itt. A mangrovemocsarak sok kis állat számára nyújtanak menedéket, tengeri csigák, kagylók, rákok élnek a gyökereik között. Jellegzetes állataik a labirintkopoltyús és a szemforgató halak, melyek a kopoltyúkamráik segítségével és a bőrükön át is fel tudják venni az oxigént, ezért elő tudnak jönni a vízből az iszapra, és még a fák gyökereken át a fákra is felmásznak rovarzsákmányaik után. A mangrovék figyelemreméltó gerinces faunájukról is híresek, elsősorban gazdag madárviláguk révén.
A mangrove egy produktív, stabil szervezett, de ugyanakkor sérülékeny életközösség. Primer produktivitása, azaz szervesanyag termelése az alacsony fajszám és a kedvezőtlen talajviszonyok ellenére is magasabb mint a mérsékelt égövi erdőké.
A mangroveerdő egyébként az egyetlen olyan természetes növénytársulás, amelynek segítségével a szárazföld nyer teret a tenger rovására, hiszen az erdő a tenger felé terjeszkedik! Persze fontossága ennél sokkal nagyobb, már csak azért is, mert ezen a szélsőséges élőhelyen semmilyen más életközösség nem képes ekkora tömegû biomassza előállítására, az ember által létrehozott és szabályozott sem, ugyanakkor a mangrove a szárazföld felőli oldalon lehetőséget biztosít más növénytársulások és ökoszisztémák kialakulásához.
Az itt élő fajok annyira alkalmazkodtak ehhez az életmódhoz, hogy sehol máshol nem tudnának megmaradni. Sokat hallunk az esőerdők rohamos zsugorodásáról, de sajnos a mangrove ugyanolyan veszélyben van. Brazíliában fél évszázada még 25 000 km-nyi mangroveerdő létezett, ma csak 10 000. Ugynitt a kutatók megállapították, hogy a part menti mangrovék kivágása, a part menti halászat hozamának harmadával csökkenését okozta. Az ezredfordulóra a mangrovék a világ egyik leginkább veszélyeztetett trópusi ökoszisztémájává váltak. Szomorú tény: eredeti elterjedési területük napjainkra több mint 35 százalékkal csökkent. A mangrovemocsarak létét alapvetően két, korunkra jellemző jelenség pecsételi meg: a tenger fokozódó szennyeződése és a területrendezés. Pedig az itt élő embereknek is fontos, hogy a mangrove erdők fennmaradjanak, ugyanis 75%-kal csökkentik a partra verődő hullámok energiáját. Az általuk szegélyezett szigetek bizonyos fokig védettséget élveznek a nagyobb viharok és tornádók ellen. A 2004-es Indiai-óceáni cunaminál is döntő szerepet játszottak több partrészen a veszély elhárításában.
David Attenborough ’Az élő bolygó’ című könyvében így ír a mangrove mocsarakról: „…olyan sűrűn nőnek a fák, hogy még egy kis csónakkal sem lehet keresztülvergődni rajtuk…A sűrű léggyökerek többsége ide-oda hajladozik, így lecsúszik róluk a lábunk. Sokukat kagylóréteg borítja, és a kagylók éles széle belehasít az ember lábába, ha elcsúszik rajtuk. A levegőben mindenütt ott van a rothadás szaga. A gyökerekről csöpög a víz. Folyton kattanásokat és kluttyanásokat hallunk, mert a puhatestűek és rákok mocorognak üregeikben. …Ám mindennek ellenére tagadhatatlanul gyönyörű. A víz ezüstös ragyogásba vonja a levelek alsó oldalát, és az egymást összevissza keresztező gyökerek szövevénye…végtelenül változatos mintákat alkot.”
