Lisszabontól mintegy harminc kilométerre találjuk Sintra városát.  A hegyek közt megbúvó települést legkönnyebb vasúton megközelíteni, 15-30 percenként jár szerelvény Lisszabonból, a Rossio állomásról. 1995 óta az itteni paloták a Világörökség részei.

A magasságnak, az óceán közelségének és a hegyvidéki növényzetnek köszönhetően itt a legforróbb nyári napokban is kellemes klíma uralkodik. Talán ezért is ez a környék egyik legnépszerűbb nyaralóhelye. Sintra régi, elegáns villái réges-régen nyaralók voltak. Jellemzően a nyári lisszaboni hőség elől jöttek ide a módosabb fővárosiak, mert itt szellősebb,  hűvösebb az idő. Ma a villák egy része hotelként, panzióként funkcionál. A kastélyok és a gyönyörű házak közül kiemelkedően szép a Palácio de Pena, és Paláció de Sintra. Az épületek magával ragadó külsejüket a reneszánsz, a gótikus, és a Mánuel stílusjegyeknek és egy csipetnyi keleti hatásnak köszönhetik.

 A városka fölé magasodó hegycsúcsokon két vár: a Pena palota és a  részben romos Mór-vár  állnak. A Pena Palota akár egy díszes ékszerdoboz. Különböző színű épületrészek, csipkés  manieri, rokoko, gótikus csúcsos, kerek és szögletes elemek váltják egymát sszínes kaleidoszkóp szerű kavalkádban és mindehhez lélegzetelállító panoráma társul. A két vár között, a gyönyörű völgyben, ködlepte erdő a Monserrate-kert található, benne Európa talán legszebb páfrányfa állományával.

Már a földtörténeti középkorban sok millió évvel ezelőtt léteztek ezek a törzses növekedésű harasztok. Abban az időben a korpafű és zsurló fákkal hatalmas erdőket alkotva  a dinoszauruszokkal együtt uralták a korabeli bioszférát. A ma élő kései utódok zömmel a Cyatheales csoportba tartozó valódi páfrányfák(ismereteink szerint közel ezer faj!) cseppet sem különböznek azoktól a növényektől, amelyeket 120 millió évvel ezelőtt még a növényevő dínók csemegéztek.

Az egymástól nehezen elkülöníthető páfrányfa családok, nemzetségek és fajok között a legismertebbek és dísznövényként a legjobban kedveltek a Dicksonia nemzetség fajai

A Dicksonia nemzetségbe ma 20 fajt sorolnak. Természetes élőhelyükDélkelet-Ausztrália és Tasmania. Botanikus kertekben és az igényes dísznövénypiacon  a leggyakoribb faj a Dicksonia antarctica. Magassága az európai telepített élőhelyein általában 4-5 méter, de természetes élőhelyein előfordulnak 10-15 méteres példányok is.

 A  páfrányfák  törzse első ránézésre nagyon hasonlít a pálmatörzshöz, magassága  döntően a termőhelyi körülményektől függ.  A masszív törzset barna rostok és levélalap maradványok borítják, csúcsán kissé ívelt, széles lándzsa alakú, többszörösen szárnyalt tagolt lemezű levelekből álló üstököt visel.A levelek csúcsi növekedésűek, ezért  kialakulások idején  kampósbot szerűen görbültek. A levelek lehullása után nagy levélripacsok maradnak vissza és részt vesznek a törzs külső palástjának építésében, növelésében.

A törzsben   összefüggő szállítószövetrendszer, másodlagos vastagodás kambiumgyűrű nincs.  Egy átvágott törzs keresztmetszetén körben rendezetten nagy kifelé hajló lemezes nyalábok találhatók erős szilárdító szövettel társulva. A nyalábkötegekből felépülő csőrendszer térközeit   az elhalt levelek humuszos korhadéka tölti meg és hajtáseredetű gyökerek szövik át. Az egészet az elhalt levelek alapjának maradványaiból összezáródó palást borítja és tartja össze.A levelek igen gyorsan nőnek, ám maga a törzs nagyon lassan(3-6 cm-t évente).

A talajban levő  gyökérzet csupán a stabil tartást szolgálja. A magas páfrányfák gyökérzete is általában csupán fél méter mélyre hatol. A vízfelvétel zömmel a törzsön és a koronán keresztül történik, ahol ennek a növénynek a valódi élete zajlik. Egy páfrányfának sok vízre/vízpárára és tápanyagra van szüksége, ezért a törzsnek és a koronának (szívnek) soha nem szabad teljesen kiszáradnia.

 Spóratermelésre a növény csak 20 éves kora után képes. A gömb alakú sporangiumtartó csoportok  a szóruszok a fonákon jelennek meg a levélszárnyak peremén. Az indusium (fátyolka) mellett kívülről még egy védőburok( a tagolt levélszél egyik szóruszra hajló foga) is takarja. A nyeles sporangiumok a felnyílásig kettős burokban fejlődnek.

Napjainkban a legtöbb páfrányfa faj a Csendes-óceán szigetein, Ausztráliában és Délkelet-Ázsiában él. Többségük a trópusi és szubtrópusi hegyvidéki köderdőkben, savanyú talajokon honos, ahol egész évben kiegyenlített, magas a páratartalom.Ezeken a helyeken a legalsó lombkorona szintben élnek.Döntően a kontinentális klima szab határt elterjedésüknek. Ecuadorban, Peruban 4000m magasságban, Új-Zélandon a gleccserek közelében is megtalálhatók. Manapság más óceáni, párás szubtópusi ghajlatú területeken telepített növényként sokfelé találhatók. Emellett népszerű, elterjedt, dekoratív dísznövények.