Számos magas sótartalmú élőhelyen honos un halofita növény a levélfelületén lévő speciális sómirigyek segítségével sajátos sókiválasztással szabadul meg a felesleges és toxikus hatású konyhasó/ nátrium és klorid/ ionoktól. A klasszikus mirigyekkel történő un exogén kiválasztással szemben itt egy másféle elválasztásról beszélünk, melyet a szekréciótól eltérően gyakran rekréciónak neveznek; ekkor a növény úgy választja ki az anyagokat, ahogyan felvette azokat.
Az egyes halofiták sómirigyei a faj rendszertani helyzetétől függően eltérő felépítésűek, működésük lényege azonban hasonló: a folyamat kezdetén a kiválasztó sejtbe irányuló, jelentős mennyiségű anyagcsere energiát/ATP/ igénylő, aktiv transzport ionmozgás megnöveli a sejt ozmotikus értékét és csökkenti vízpotenciálját. Ennek következtében egy sejtbe történő passzív vízmozgás jön létre. A sejtmembrán vízvezető csatornákon/akvaporin/ megvalósuló gyors vízbeáramlás miatt a kiválasztó sejtekben megnő a belső hidrosztatikus nyomás/turgor/, amely belső hajtóerőként működik és kifelé nyomja a vizet és a benne oldott anyagokat, jelen esetben elsősorban a konyhasó ionokat. A sómirigy képződmény oldalában található sajátos sejtfalvastagodások és a berakódott paraszövet megakadályozzák az oldalirányú, vagy visszafelé történő vízkiáramlást. A sóoldat így a legkisebb ellenállást mutató felszín irányába mozog és megtörténik a levél felszínén a kiválasztás.
Hasonló mechanizmussal történik a sókiválasztás a hólyagszőrökben a Chenopodiaceae családban is azzal a különbséggel, hogy ott az oldalirányú, vagy a visszafelé történő vízmozgást az alapi és nyaki sejt sajátos sejtfalvastagodásaiba rakódott víztaszító paraanyagok akadályozzák meg.
A sómirigyek legegyszerűbb típusát az atlanti partok sós mocsaraiban tömeges, nálunk kedvelt díszfűként ültetett Spartina/Cordgrass-Zsinegfű/ fajok levelein figyelhetjük meg. A sókiválasztó rendszer felépítése ezekben a fajokban a más növényekben vizet kiválasztó hidatodákhoz hasonlít.
A sóvirág/Limonium/ és a mangrove fajok/pl Avicennia/ összetett felépítésű sómirigyei adják általában az iskolapéldát a növényi sókiválasztás bemutatásához.
A sómirigyek rendszerint a bőrszövetbe mélyednek, egy epidermisz gödör mélyén ülnek. A kiválasztott sócsepp nem terül szét a felszínen, az oldat vize fokozatosan elpárolog, a sókristályok kiválnak és a folyamatos kiválasztás/rekréció/ következtében fokozatosan gyarapodnak. Egy kiadós eső, vagy a dagály hullámai mossák le a sót időnként a levélfelszínről.
A több sejtből álló kiválasztó rendszer alsó-oldalsó/bazális-laterális/ részén találjuk az un gyűjtősejteket. Ezekből a sejtfal plazmodezmákon át citoplazma hidakon un szinplaszt transzporttal jut az oldat a központi helyzetben álló hengeres, sugarasan elrendezett tényleges kiválasztó sejtekbe/un szekréciós sejtek-sugársejtek/. Az egyirányú oldat kiáramlást, az oldalirányú, esetleg visszafelé történő vízmozgást a rendszert oldalról és alulról övező vastagodott, parásodott sejtfalak vízgátként biztosítják. A sómirigyeket gyakran felül egy pórusokkal átlyuggatott, fordított tányérhoz hasonlítható kuti- kula sapka is védi. A tényleges kiválasztás a pórusokon keresztül történik. Több fajnál nem sikerült kimutatni ezt a perforációt, ilyenkor a kuti-kula lemez és a szekréciós sejtek falai között halmozódik a kiválasztott anyag, és a fedőréteg felrepedésével kerül a szabadba
A sómirigyek száma is eltérő lehet a levelekben. Míg a sóvirágnak 3000 sómirigye lehet cm²-enként, addig apázsitszegfűnél(Armeria maritima) csupán 590 sómirigyet, a bagolyfűnél(Glaux maritima) 800 sómirigyet számoltak össze egy cm² levélfelületen.
A sómirigyek lehetővé teszik számos halofiton, különösen a sós élőhelyeken előforduló nem szukkulens halofitonok – pl. Plumbaginaceae– (Limonium spp., Statice spp.) és Tamarix-fajok – számára, hogy aktívan megszabaduljanak a felesleges sótól, és ezáltal megakadályozzák a toxikus sókoncentrációk kialakulását a szövetekben.
