A vikarizmus vagy fajhelyettesítés esetében egymással közeli rokonságban álló fajok/ általában azonos nemzetség tagjai/ különböző földrajzi tájakat, vagy eltérő ökológiai jellegű élőhelyeket egymást helyettesítve foglalnak el. A fajhelyettesítés/vikarizmus/ tehát azt jelenti, hogy különböző földrajzi területeket, vagy különböző adottságú élőhelyeket más-más fajok népesítenek be. A sajátos jelenség, lényege, hogy egyes növénynemzetségek bizonyos fajai különböző területeken ugyanazt az ökológiai fülkét/niche-t/ foglalják el, így egymást helyettesítik illetve kizárják. A vikariáns fajok egy meghatározott növénytársulásban vagy társuláscsoportban azonos szerepet töltenek be,
A botanikában a vikarizmus alábbi alapváltozatait ismerjük::
A földrajzi vikarizmus esetében a különböző földrajzi tájegységekben egymással közelrokon fajok foglalják el ugyanazt az ökológiai teret/ azaz helyettesítik egymást/. Magyarországon jó példája ennek a hunyor/Helleborus/ fajok honi előfordulása. A Magyar Flórában a három hazai hunyor faj különböző földrajzi tájegységekben más földrajzi tájon, de hasonló környezetben /mindhárom üde talajú lomberdőben/ él.
A pirosló hunyor /Helleborus purpurascens/ az Északi-középhegységben és szórványosan a Pilis- Visegrádi-hegységben fordul elő; a kisvirágú hunyor /Helleborus dumetorum/ a Dunántúli-középhegységben, valamint a Nyugat-Dunántúlon és a Dél-Dunántúl nyugati felén él, míg az illatos hunyort /Helleborus odorus/ kizárólag a Dél-Dunántúl keleti részén találjuk.
Az ökológiai vikarizmus az a jelenség, amikor a rokon fajok azonos földrajzi tájon, de különböző környezetben helyettesítik egymást. A földrajzi tájegység ekkor tehát hasonló, de a környezeti tényezők / leggyakrabban a bázikus, vagy savanyú talaj, illetve alapkőzet/ eltérőek. A sziklahasadékok két ismert páfrányfaja: a mészkősziklákon élő Asplenium ruta muraria/ kövi fodorka/ és a szilikát sziklagyepek, sziklahasadékok ritka páfrányfaja az északi fodorka/Asplenium septentrionale/az ökológiai vikarizmus általánosan ismert klasszikus példája.
A vikarizmus típusok szép példáit látjuk még a hazánkban előforduló több fajt/alfajokat/ magába foglaló fehér virágú rojtos szirmú un tollas szegfüvek egymáshoz nagyon hasonló külsejű nehezen elkülöníthető csoportjában. A csoport hazai képviselői azonban jól felismerhetők, hiszen a többi hazai szegfűtől eltérően fehérek és tollasan rojtos, szeldelt lemezű szirmaik vannak. A pontosan még nem tisztázott fajokat egy fajcsoportba sorolták, amit fehér szegfüvek vagy tollas szegfüvek néven /Dianthus Sect. Plumaria/ ismerünk. A szekció fajai az országban sokfelé előfordulnak, de míg a kései szegfű és a balti szegfű homokterületeinken él, addig a többi faj Középhegységeink sziklagyepeiben elterjedt. A kései szegfű/Dianthus serotinus/ a Duna–Tisza-közének homokbuckáin az Alföld meszes homokpusztagyepeiben él.. Igazi pannon endemizmus, a magyar csenkeszes homokpuszták egyik legjellegzetesebb növénye. Elterjedési adatainak zöme a Duna-Tisza közéről ismert, míg a balti szegfű/ Dianthus arenarius/ a mészkerülő homokpusztagyepek ritka növénye. Szép állománya a Bakonyalján, a fenyőfői ősfenyvesben fordul elő/ ökológiai vikariánsok/.
Hasonló eltérés mutatkozik a sziklalakó tollas szegfüveink elterjedésében is: a Dunántúli-középhegységben élő István király-szegfű nyílt dolomit-sziklagyepekben gyakori míg a szintén mészkedvelő igen ritka korai szegfű csak a Bükk és a Tornai-karszt néhány pontján fordul elő. A két faj egymást eltérő földrajzi környezetben helyettesíti / földrajzi vikariánsok/.