A mediterrán területek meszes talajú száraz erdőiben, tövises cserjéseiben igen gyakori, felálló szárú, dúsan elágazó, bokrosodó legfeljebb 1 m magas, kétlaki, örökzöld, évelő félcserje. Hazánkban a Dunántúli Középhegységben és Dél-Dunántúlon főleg száraz mészkedvelő lomberdőkben, cserjésekben honos védett faj. Korábban a liliomfélék /Liliaceae/ családba tartozott, ma külön család a csodabogyófélék/Ruscaceae/ névadó képviselője.
Kétlaki, gyöktörzses növény. Vastag rizómája vízszintes növekedésű/plagiotrópos/ talajban kúszó áltengely/szimpodium/, melyről számos hajtáseredetű gyökér fejlődik, míg a szárcsomóiról/nóduszok/ a föld feletti hajtások erednek. 
A rizómacsúcs növekedése egy új hajtáskezdemény megjelenésével leáll, a további növekedést a következő rizóma oldalágág folytatja egy újabb hajtáskezdemény megjelenéséig. A folyamat a továbbiakban sokszor megismétlődik és így idővel a talajban egy „cikkcakkos” főtengely jön létre.
Föld feletti hajtásrendszere rügynélküli, az 50–80 cm magasságot ritkán haladja meg. Felálló szára dúsan elágazó, számos levélnek tűnő 2-3 cm hosszú kihegyezett, szúrósvégű, többé-kevésbé átellenesen álló, tojásdad, merev, ellaposodott módosult szárképleteket /levélág=fillokladium/visel. Az ún. fillokládiumok -lényegében levél szerű lapos szárak- a valóságos levéltől abban különböznek, hogy rajtuk virág és termés található /innen ered a növény neve is!/, ami az igazi levélen soha nincs. A valódi lomblevelek aprók, pikkelyszerűek, a lapos levél szerű fillokládium közepén a főér mentén helyezkednek el.
Március-áprilisban virágzó kétlaki növény. Virágzáskor megfigyelhetjük, hogy míg az egyik bokron csak porzós virágok, addig a másikon csak termős virágok helyezkednek el. Egyszikűekre jellemző hármas tagolódású virágai aprók, fehérek vagy halványzöldek, a szárképletek főerein lévő zöld murvák tövében rendszerint kettesével ülnek. A termés 1-2 magvú, húsos, piros bogyó. . Jellegzetes, korallpiros, húsos bogyókkal díszített példányait hosszabb ideig, ősztől akár egész télen át megfigyelhetjük.
A gyógyászatban a szárított gyökértörzset és gyökeret használják, drogja a hatályos Magyar Gyógyszerkönyvben „Rusci rhizoma” néven hivatalos. A drog fontos hatóanyagai a szteroidszaponinok (ruszkogeninek) és benzofuránok, ezek mellett említést érdemelnek még flavonoid vegyületei is. Az ókorban és a középkorban főként vízhajtóként és sebgyógyításra használt drog gyógyászati jelentőségét idővel fokozatosan elvesztette. Az 1950-es évektől a drog érfalakra gyakorolt hatásának felismerésétől újra „felfedezték” és mára az érdeklődés homlokterébe került.
A ruszkogenin hatására a vénás erek fala összehúzódik, fokozódik a vénás tónus, csökken az érfalak permeabilitása és az ödémaképzés. Mindez együtt akadályozza a vénás kapillárisok károsodását. A hatás elsősorban az érfalak sima izomsejtjeiben a kalcium csatornák működését érinti. Más irányú vizsgálatok a drog vízhajtó hatását is igazolták.
A népi gyógyászatban már a bibliai időkben is közismert volt a növény nedvének vagy. főzetének erős gyulladáscsökkentő, érszűkítő tulajdonsága. Hosszú időn át sikeresen alkalmazták visszerek, fagyási sebek és aranyér gyógyítására, máj- és vesebetegségekben pedig vízhajtóként. Napjainkban a modern orvostudomány krónikus vénaelégtelenség esetén javasolja használatát.