A korábbi szakirodalomban gyakran a Ficaria verna szinonim elnevezésével is találkozunk. Eurázsia mérsékelt éghajlatú területein és Észak-Afrikában elterjedt rövid tenyészidejű, helyenként tömegesen megjelenő lágyszárú évelő faj. Általában nitrogénnel jól ellátott nedves talajon lelhetünk rá. Hazánkban is gyakori, üde lomberdők/főleg gyertyános tölgyesek/, félárnyékos, nyirkos erdők talaját tavasszal nagy tömegben borítja, de a ligetekben és cserjésekben is megtalálható, kedveli a nyirkos élőhelyeket, erdőket, és a nedves ártéri területeket.
Változékony faj, hazánkban két kromoszómaszámban is különböző alfaja ismert: a sarjgumókat nagy számban termelő, nedvesebb helyeken gyakori és döntően vegetatívan szaporodó subsp bulbilifera/tetraploid/; és a levéltelen virágkocsányú, tőlevélrózsás, ivarosan szaporodó főleg félszáraz helyeket kedvelő subsp calthifolius/diploid/.
5-30 cm magas növény rövid gyökértörzséből erednek hajtáseredetű táplálék felvevő gyökerei és a közöttük csoportosan található hosszúkás, vastagodott, húsos táplálék raktározó gyökérgumók/un koloncos gyökérzet/. Szára rendszerint elheverő, sokszor legyökeresedik és így nagy területet képes beborítani. A levelek hosszú nyelűek, alapjukon széles hüvellyel, szíves tojásdadok, kopaszok, fényesek, ép szélűek, ritkán szabálytalanul csipkézettek. A levelek hónaljában a „bulbilifera” alfajnál a világos színű vegetatív szaporító sarjgumók ülnek.
A hosszú kocsányon magányosan elhelyezkedő virágok március-áprilisban nyílnak. A virág takarótája rendszerint 3 zöld csészelevélből és 8-12 aranysárga sziromból áll. A sziromlevelek tövében sötétebb sárga pikkelyszerű mézfejtők/ un illatepidermisz/ találhatók, amelyek idősebb virágokban már eltűnnek. 
Aranyló virágai fakadáskor fényesen csillogóak, a nektáriumok mellett ezzel is csalogatja a beporzását végző rovarokat.. A virágok hidegben, borús időben becsukódnak.. A szirmok a virágzás előrehaladtával egyre fakulnak, végül kifehérednek, és fénytelenek lesznek A virágban a boglárkafélékre általánosan jellemző ciklikusan elrendezett takarótájon/ csésze+sziromlevelek/ belül spirális elrendeződésben sok porzó- és számos termőlevél fejlődik/tipikus un spirociklikus virág/. Termése társas aszmag többnyire gömbös, csőrös, csónakszerűen élelt enyhén szőrös aszmag résztermésekkel. Magyar nevében a „saláta” előtag nem véletlen: friss, korai,zsenge leveleit magas C-vitamin tartalma miatt sokfelé fogyasztják a kora tavaszi vitaminhiányos időszakban.. Levelei virágzás után már kesernyések, enyhén mérgezőek. A virágbimbókat kapribogyó módjára lehet elkészíteni /ecetben is el lehet tenni/. A népi gyógyászatban skorbut, bőrpanaszok ellen alkalmazták, raktározó gyökerének nedvét szemölcs ellen használták, a homeopátia aranyér kezelésére ajánlja.
A salátaboglárka minden részében – különösen az idősebb korban – a boglárkafélék családjában más fajoknál is gyakran előforduló protoanemonin alkaloidok találhatók. Levegővel érintkezve – leggyakrabban a növényi szervek sérülései/ pl a levelek tépdesése/ esetén – a protoanemonin anemoninná dimerizálódik, majd tovább alakul egy nem mérgező dikarbonsavvá .Ezért a szárított növény már nem mérgező. A méreganyag a fiatal levelekben általában még olyan kis koncentrációban van jelen, hogy ez nem akadályozza meg kedvelőit abban, hogy tavasszal néha salátákba keverve az asztalukra kerüljön. Kis mennyiségben nem kell kellemetlen mellékhatásokkal számolnunk. A friss kora tavaszi leveleken kívül más része fogyasztásra nem ajánlott.
A protoanemonin arra érzékenyeknél a bőrre vagy nyálkahártyára jutva viszketést, kiütést, hólyagokat okozhat. Így tehát a salátaboglárka ehető is, meg nem is, mérgező is, meg nem is, körültekintően kell gyűjteni, fogyasztani.