A zsurlók osztályában az Equisetum nemzetség fajainak spórái eredetüket és fő funkciójukat tekintve azonosak a növényvilág többi haploid ivartalan szaporító sejtjével, azonban néhány tulajdonságukban jelentősen különböznek nemcsak más Sphenopsida osztálybeli növény rokontól, hanem az összes többi haraszttól is.
A zsurlók a külsőre egymáshoz hasonló, de ivarjelleg szempontjából eltérő spóráikat/un homoiospórák/ különálló speciálisan módosult levelek/sporofillumok/ szélein lelógó zsákocskákban/sporangiumokban/ hozzák létre redukciós osztódással. A sporofillumok a hajtástengely csúcsán elkülönülve magányos sporofillum füzérben/un strobilus/ helyezkednek el.
A gömbölyű spórák kifejlett állapotban etioplasztiszokat és kloroplasztiszokat tartalmaznak, utóbbiak miatt zöldek. Ellenálló, vastag spórafaluk bonyolult felépítésű, három rétegből áll/endo-, mezo- és perispórium/. A legkülső túlnyomórészt cellulóz sejtfalú perispórium a fejlődés kezdetén táplálja a szaporító sejteket, majd a spóraérés végén négy szalagszerű sávra, un hapterákra hasad. A szalagok a száradó spórák kiszóródásakor elválnak a spórafal belső rétegeitől, csak egy közös ponton maradnak a spórafalhoz rögzítve, végeik kanálszerűek felületükön apró, serteszerű képződmények láthatók. A szárazon kitárt karokhoz hasonlítható nyúlványaikat a hapterákat gyakran elateráknak is nevezik.
Leclerc du Sablon nevezte el a zsurlók spóráin párosával található szalagokat elateráknak. Szintén ő vizsgálta először a szalag sejtjeinek részletes kémiai összetételét, felépítését, valamint mikroszkópi szerkezetét. Megállapította, hogy a spórák felületére egy adott meghatározott ponton rögzült képződmények elhalt, plazmát nem tartalmazó „üres” sejtekből állnak. Sejtfaluk túlnyomórészt cellulózból épül fel, de a spórához közelebb eső/adaxiális/ belső felületükön a sejtek falai parásodtak, illetve viaszos kutin berakódást tartalmaznak.
Párás térben az elatera külső részében a cellulóz sejtfalak gyorsan hidratálódnak és megnyúlnak, míg a belső rész a berakódott anyagok miatt nagymérvű vízmegkötésre és kiterjedésre képtelen Az egyenlőtlen megnyúlás következménye a befelé görbülő higroszkópos spirális mozgás.
A cellulózhoz kötött vízmolekulák kiszáradáskor a páratartalom csökkenésével ismét leszakadnak, eldiffundálnak. Emiatt ellenkező mozgás kezdődik és az elaterák legombolyodnak a spóra testéről.
Az elaterák tehát nedves állapotban rácsavarodnak a spórákra, míg száraz állapotban kiterülnek és összekapcsoló-röpítő készülékként működnek.
A csúcsi spóratartók kiszáradásakor a tárt karokhoz hasonló spóranyúlvány szalagok egymással lazán összekapaszkodnak elősegítik a spóratömeg gyors fellazulását, és felületnövelőként a spórák csoportos utazását biztosítják a szelek szárnyain. Így egyszerre mindig több homoiospóra terjed „társas utazással”, ami azért fontos, mert a külsőre egyforma homospórákból eltérő ivarszerveket kialakító előtelepek fejlődnek.
A különnemű spórák elatera szalagjai páratelt térben együtt hidratálódnak, tekerednek és egymáshoz közel pottyannak a nedves környezetbe. Kedvező feltételek esetén egymás szomszédságában indulhatnak fejlődésnek és könnyebben adódik lehetőség a kifejlődő különböző ivarú előtelepek közötti megtermékenyítésre. A különböző nemű spórák együtt maradása a zavartalan nemzedékváltakozás alapfeltétele.
Újabb vizsgálatok kimutatták, hogy a társaiktól elszakadt magányos spórák fura szalag-pántlika képződményei nem csak a repülést, hanem a földön való haladást is biztosítják. Az elaterák a magányos zsurló spórákon a páratartalomtól függően hidratációjuk és dehidratációjuk révén ugrólábakként is működhetnek. A spórák az elaterák víztartalom változásait követve sajátos bicegő mozgással képesek helyüket változtatni, vagy váratlan, merész mozdulattal a levegőbe ugrani és kedvező szélben tovább vitorlázni a következő nedvesebb páraterű élőhelyre.