A kora bizánci időszak egyik legfontosabb ókeresztény emlékhelye a pazar kilátást adó dombtetőre épült Szent Simeon-kolostor és a bizánci stílusú bazilika. A Qala’at Samaan/ Qalaat Samaan-Kalaat Samaan az V. század óta híres zarándokhely, romjait a mai Szíriában találhatjuk nem messze az ismert nagyvárostól Aleppotól. A festői olajfa és illatos fenyő-, és ciprusligetek övezte, dombok és lankák koszorúzta vidék meghitt hangulatát évekkel ezelőtt csak az ide érkező turisták nyüzsgése, zavarta meg. A romokat övező ültetett olajfa ültetvények fiatal – alig kétszáz éves – fáinak árnyékában akkor sokan pihentek meg. A turisták mára elmaradtak, a ciprusok és fenyők illata azonban ugyanúgy körbe lengi a tájat. A mediterrán szél árvalányhajat borzol helyenként homoki liliomok és akantuszok, melyek termetes zöld levelei és a földön heverő oszlopfők kőbe vájt levélfaragványai szépen megférnek egymás mellett a hatalma bazilika romjai körül.

 Nem meglepő az itteni ligetekben az először Szíriában leírt aleppói fenyő/ Pinus halepensis/ jelenléte. Igazi mediterrán faj, vastag törzsű, szélesen elágazó, szabálytalan koronájú fa. Vékony, világoszöld többnyire páros tűlevelei csak szórt árnyékot adó lombozatot alkotnak. Kérge  vöröses, vastag és mélyen repedezett különösen a törzs alsó részén. Toboza keskeny kúp alakú  zárt állapotban, először zöld, majd fényes vörösesbarnára érik 24 hónap alatt.  Fontos erdészeti faj, folyékony gyantájából állítják elő a közönséges terpentint, és a gyanta lepárlási maradéka a kolofónium /hegedűgyanta/. Többek között a görög gyantás bor, a retsina ízesítéséhez is használják és tűzifaként is hasznosítják. A fának nagy jelentősége van keresztény kultúrkörben, hiszen a Biblia 30-nál is többször említi, többnyire a hosszú élet, a győzelem és halhatatlanság jelképeként,  és feltételezhetően Jézus keresztfájának anyagát is aleppói fenyő adta.

 A vidék fenyőfa ligeteinek másik fája  a római kor óta ezen a tájon is meghonosított  mandulafenyő/Pinus pinea/. Ernyőfenyőnek is nevezik, nem véletlenül, ha hely van rá szép ernyős koronát növeszt. Vaskos, rövid törzséből több, egymással egyenrangú oldal irányú vezérág ered, melyek sűrűn tovább ágaznak. Fiatal korában bokor jellegű, később 15-25 m-re megnő. Kérge idős korában nagy, világosbarna táblákban válik le. Széles, ovális terjedelmes tobozokat fejleszt, melyben számos nagyméretű, repitő készülék nélküli magok fejlődnek. Ritkásan álló  páros  sötétzöld tűleveleik 10-18 cm-esek, megdörzsölve hagymás illatot árasztanak. Jóllehet fája is hasznosítható, elsősorban ehető, nagy (1,5-2 cm) magjáért termesztik, a történelem előtti idők óta. Az ókorban afrodiziákumnak gondolták, így a magot nem csak beltartalmi értéke miatt fogyasztották.

Oszlopos Szent-Simeon ezen a festői tájon  töltött el a Krisztus utáni negyedik évszázadban 36 évet remeteként. Remetesége az oszlopos aszketizmus formájában nyilvánult  meg: a magányos elmélyült imádság és az aktív közösségi életforma sajátos egyvelege volt. Meg kell említeni, hogy más vallásokban, például a budhizmusban is találunk hasonló vezeklésformát.

 Az oszlopos remeték a keresztény aszketizmus legkülönösebb képviselői. Először a korai szír szerzetességben jelentek meg. Később is elsősorban a keleti egyházban terjedt el ez a fajta aszketizmus. A nyugati egyházban az önmegtagadás és a miszticizmus ilyen szélsőséges formája nem kapott teret. A remeteségnek ez egy szinte hihetetlen formája, amikor a remete nem barlangba vagy kunyhóba húzódik vissza, hanem oszlop tetejére költözik, így fordul el a világtól, és emelkedik ki belőle.

 Az oszlopos aszkéták egy magasabb oszlopot építettek vagy választottak maguk számára, a tetején kb. 2 négyzetméteres felületű kőlappal, amit korláttal vettek körbe. A remete ott fenn imádkozott, vezekelt, böjtölt. Az élelmet létrán juttatták fel hozzá a tanítványok, követők. A remeték így szeparálták el magukat a zajos külvilágtól.

 Oszlopos Szent Simeon a vezeklésnek ezt a különös módját választotta: ő is egy oszlopra állt. Ott hideget-meleget, napot-esőt tűrve böjtölt, imádkozott és prédikált. Közben egyre magasabb oszlopokat épített: a végén már 20 méter magas oszlopon rendezkedett be. Hosszú éveken át még a lábát is az oszlophoz láncolta. Életében több mint 40 évet tölthetett oszlopokon. Rendes napirendje volt: éjszaka imádkozott, nappal pedig a hozzá érkező sok ezer zarándokkal foglalkozott: tanította, megáldotta, gyóntatta és tanácsokkal látta el őket. Szavainak hatására sok pogány lett kereszténnyé. A közelben ezért egy keresztelő kápolnát is építettek. Érkeztek hozzá Szíriából, Arábiából, Perzsiából,  Rómából,  Hispániából és Galliából egyaránt. Betegséget, éhséget és szomjúságot, a nap hevét és a fagyot, esőt, szelet és zivatart, a kíváncsiskodók és segítséget keresők ezreinek tolongását a vezeklő zokszó nélkül viselte el napról napra, évről évre. 459-ben halt meg, az antióchiai főtemplomban helyezték örök nyugalomra. Temetése egy császár diadalmenetéhez hasonlított. Temetési menetében is sok csoda történt/ pl gyógyulások/: így dicsőítette meg Isten a nagy vezeklőt. Oszlopa helyén halála után szinte azonnal kegyhely létesült. A birodalomból özönlöttek a zarándokok, az ide vezető jól kiépített utakon. A zarándokok áradatát az iszlám terjeszkedés szüntette meg és ez pecsételte meg a pompás épületegyüttes sorsát is. Azonban  a kolostor, a keresztelőkápolna és a kőoszlop köré épített hatalmas bazilika  romjai ma is láthatók. .Az így is lenyűgöző épület együttes központja egy kereszt alakú középen kupolás bizánci stílusban épült bazilika. A mesteri boltívek és a félköríves ókeresztény szentélyzáró apszis épen maradt kőkupolái a két kis sugárkápolnával az építők profizmusáról tanúskodnak. Ma sem lehet egyszerű dolog kőkockákból felépíteni egy ekkora kupolát, vagy boltívet! Sajnos a nagy kupola beomlott, mérnöki pontossággal megmunkált maradvány köveit a templom mögött megcsodálhatjuk sok remekül faragott díszítő kővel együtt. Még most is hűségesen és ékesen tanúskodnak az építők tudásáról, szorgalmáról és hitéről.

 „Hiábavaló, ha ezt az életet ,,igazolni” akarjuk; belső titka rejtve marad számunkra. Jelentősége azonban kora súlyosan megpróbált keresztény egyháza számára felbecsülhetetlen; szeretete és segítő jósága kiárad minden testi és lelki nyomorúságban sínylődő emberre, és Istennek égő, mélységesen misztikus megtapasztalásában úgy áll még ma is előttünk, mint felfoghatatlan, utánozhatatlan ,,jel”, amely hirdeti, hogy mire képes az az ember, aki elfelejti önmagát, mert Isten szeretete hatalmasodott el benne.”

Idézet forrása:  Diós István –A szentek élete/ Oszlopos Szent Simeon/